Még tizenéves voltam amikor először érdekelni kezdett New York. Nem tudom miért, biztos a filmek miatt. Aztán ez kisebb mániává vált, utikönyvet vettem amit ötször elolvastam, a térképet oda-vissza tudtam (na jó, csak Manhattant), azon gondolkodtam hogy tudnék kimenni...
Aztán valahogy lanyhult a dolog, talán kinőttem az álmodozós időszakból. Persze nem múlt el teljesen, a hírekre kicsit jobban odafigyeltem és mivel a könyvekből valamelyest ismertem a várost, jobban is értettem azokat.

Bő évtizeddel később, a legjobb barátom barátnője kapott egy amerikai ösztöndíjat, fél év Washington DC, fél év Atlanta. És persze hívtak, hogy menjek látogatóba, ingyen ugye a szállás, ami nagy fegyvertény. Nekem pedig felcsillant a szemem, hiszen New York kb. 350 km-re van Washingtontól. Mi több a New York-i repjegyek jóval olcsóbbak...

Szeptember 12-én érkeztem a JFK reptérre. Egy hét állt előttem a Városban.

Metróval mentem be Manhattanbe és már akkor gyanús kezdett lenni: nem éreztem idegennek magam. Aznap még helyre kellett tenni magamban (értsd: el kellett hinnem), hogy itt vagyok, de másnap reggel mikor elindultam úgy éreztem, hogy otthon vagyok, egy hosszú útról végre hazaértem. Sok helyen voltam a világban, céges utakon európán kívül is több helyen jártam, Amerikában sem először voltam (SF, LV), de ilyet sehol nem érztem. Ismertem a várost, úgy jártam az utcákon, mintha Pesten sétálnék, automatikusan úgy viselkedtem, mint a többi New York-i. Már az első nap két turista kérdezte tőlem, hogy ez meg az merre van, a második nap a metrón már az utastársakkal az egyik állomás lezárásáról beszélgettünk...

Otthon voltam.